Találkozásom Data-val és Csekovval, avagy az idei London Film & Comic Con

Ismét jó hosszú poszttal rukkolok elő, az idei Con-t is szépen egyben leírom nektek.

A Star Trek-es vendégek Walter Koenig és Brent Spiner voltak, rajtuk kívül még számtalan ismert és - számomra - kevésbé ismert színészt látott vendégül London.

Izgultam kicsit, hogy vajon Walter Koenig eljön-e, nem voltam biztos benne, hiszen idős is, meg a fia is nemrég halt meg... nem is igazán mertem magam beleélni, hogy a TOS orosz akcentussal beszélő navigátora, aki szerint a világon minden, ami jó, szép és értelme van, orosz találmány, itt lesz. Brent Spiner-ben biztos voltam, őt kifaggattam erről Twitteren, és boldogan vártam.

Itt voltak bizony mindketten, és mondhatom, egyikük elbűvölőbb, mint a másik.

De menjünk szépen sorban, úgy, ahogy a dolgok történtek.

Ja! Mielőtt elfelejtem! A fotók idén ebbe az albumba kerültek, itt tessék őket nézegetni :-)

Első napon úgy terveztem, hogy korán megebédelek, és, mivel az Earls Court Exhibition Center, ahol ez a rendezvény van, metróval csak húsz perc, kényelmesen odaérek dél körül. Természetesen a metró nem járt hétvégén, meg kellett kerülnöm a fél várost busszal, így két órára érkeztem meg, de így sem maradtam le semmiről.

Rengetegen voltak, viszont, ahogy minden évben, a sorban állókat a Star Warriors aranyos tagjai szórakoztatták. Beálltak fotózáshoz, viccelődtek, játszottak, így gyorsan múlt az idő. Néhány perc múlva már én is átvehettem a jegyeimet - az aznapit és a másnapit -, hogy aztán ezzel a lendülettel máris menjek a vasárnapi fotózásokra szóló jegyeket beszerezni.

Eredetileg úgy gondoltam, hogy a jegyek beszerzése után lemosom magamról az út porát, rendbeszedem magam, hogy emberi külsőt öltve járulhassak a Star Trek-színészek elé. Ebből természetesen semmi sem lett. Alig vártam, hogy odaadják a fotójegyeket és már rohantam is hátra felkutatni, vajon hová dugták el idén az én kedvenceimet.

Az is terv volt, hogy Walter Koenig-hez megyek először, de végül megpillantottam Data-t - izé... Brent Spiner-t -, és egyszerűen odaszáguldottam az asztala előtt álló sor végére. Szépen kivártam a soromat, kiválasztottam a fotót és, amikor én kerültem sorra, odajárultam Data színe elé...

Könnyebbség volt, hogy Twitteren már volt valamennyi kapcsolatom vele látatlanban. Egy kicsit már megmutatta ott, hogy milyen ő akkor, amikor nem Data, nem is színész, hanem egyszerűen Brent, az ember. Tudtam, hogy határozott, nagyon normális gondolkodású, jó humorú, toleráns, áldott jó lélek, aki viszont kemény is tud lenni, ha kell. Teljesen új és érdekes helyzet volt olyasvalakire várakozni, akivel már életemben váltottam néhány mondatot, csak nem személyesen, és aki ráadásul a kedvenc karakteremet alakította a Star Trek TNG-ben.

A sorban ácsorogva azt is észrevettem, hogy nagyon aranyosan bánik azokkal, akik odamennek hozzá, kedves, beszélget, nevet, laza, olyan igazi "brentspiner". A haja már teljesen fehér, a kezén nagyon látszik, hogy már nem húsz éves, de tele van energiával, fürge és fáradhatatlanul foglalkozott - és tényleg foglalkozott! - minden egyes emberrel, aki odament hozzá.

Miután jól megfigyeltem, én is sorra kerültem a kezemben egy csomagot szorongatva, amiben valami jó minőségű spanyol bor lapult (nem én választottam, hanem hozzáértő, és azért spanyolt, mert magyart nem találtunk). Eszembe sem jutott őt "miszterezni", főleg azután, hogy a Twitteren mindig Brent-nek szólítom... a neki járó köszönés egy széles mosoly kíséretében előadott "Hi Brent!" volt.

Azonnal vette a lapot, nevetett, visszaköszönt, közben odaadtam neki a fotót, hogy írja alá. De nem foglalkozott vele, mert nem hagytam, először megajándékoztam őt az üveg borocskával. Örült neki, azonnal meg is nézte, hogy milyen nedűvel láttam el, és felolvastatta velem a bor címkéjét, mert a szemüvege nem volt nála... :-) Szegény, elkezdett volna velem társalogni a borokról, de mondtam, hogy sajnos ez nem fog menni, mert bár boros országból származom, én bizony nem iszom... Viszont a Twitter már közös témának bizonyult, és amint meghallotta, hogy én is azok közé tartozom, akik nemcsak olvassák a posztjait, hanem tartják is vele ott a kapcsolatot, pótlólag hozzáírt még pár szót az addigra elkészült dedikáláshoz. Éljen a Twitter!

Egészen természetesen lehet Brent-tel viselkedni, nem teszi elfogódottá az embert az, hogy ott áll a nagy Data hideg kék szemeivel szemben, mert nem úgy viselkedik, hogy elfogódott legyen az ember. Valójában haverkodó pasi, azzal együtt, hogy azért lehet érezni, hogy vannak határok, amiket nem célszerű túllépni. Ha viszont ezeket a határokat megtartja az ember, akkor semmi gond, akkor partner ő mindenben, és akkor mindenki Brent-je.

Kényelmesen, nem kapkodva vette sorra az embereket, sőt, amikor én már léptem volna tovább és nyitottam köszönésre a szám, még ő volt az, aki kérdezett, és láttam, hogy komolyan választ vár. Adott magából mindenkinek annyit, hogy meg lehettünk elégedve, miközben nem szórta szét sem magát, sem az erejét, így jutott belőle mindenkinek. Végül azzal váltunk el egymástól, hogy másnap, a fotózáson újra találkozunk.



(Szombat éjjel, amikor már itthon ültem a gép mellett, felrakott egy posztot a Twitterre, csak annyit, hogy London nagyszerű város. Még arra is volt energiája, hogy posztoljon egyet az eléggé fárasztó napja után. Jól esett, amit írt, örültem, hogy jól érzi itt magát, gyorsan válaszoltam is neki.)

Brent után pedig megkerestem Walter Koenig-et. Nem volt nehéz megtalálni, hatalmas Csekov-fotó hirdette az asztala fölött, hogy a TOS orosz navigátora ott tartózkodik.

Ezt most nehéz lesz elmondani anélkül, hogy ne tartsatok nagyképűnek... meg úgy egyáltalán nehéz lesz elmondani... de azért megpróbálom.

Vannak a világon olyan emberek, nem sokan, akik kiváltják másokból a szeretetet. Amikor rájuk nézel, azt érzed, hogy telistele vagy szeretettel, amit át akarsz adni másoknak. Neki és mindenkinek, aki körülötted van, válogatás nélkül. Walter Koenig ilyen ember.
Kiváltja a szeretetet, de adja is és el is fogadja. Ő még az a generáció, aki hiszi, hogy nem rajongói vannak, hanem olyan emberek, akik őt őszintén szeretik, és ő is szereti őket. Aki nem veszi természetesnek - még 74 évesen sem -, hogy körbeveszik őt idegenek és sorbanállnak hozzá egy aláírásért, hanem ugyanolyan hálás érte, amilyen hálásak mi voltunk neki azért, hogy a világ túlsó feléből eljött hozzánk és megtisztelt minket azzal, hogy velünk töltött egy egész hétvégét.

Nekem személy szerint - és itt jön a kényes rész, de tényleg nem nagyképűsködés, komolyan -, valami egészen különleges kapcsolatom lett vele ezen a hétvégén. Éppen azért, mert olyan ember, amilyen.

Amikor szombaton a fotót szorongatva vártam a soromra, oda-odakukkantottam rá. Egy nagyon picike, fekete pulóveres, baseball-sapkás idős urat láttam, aki olyan nagypapás volt és szomorkás, mégis szívesen váltott egy-egy szót azokkal, akiknek volt számára mondanivalójuk.

A sorban állva nem Csekovot láttam és nem Walter Koenig-et, a színészt, hanem egy apát, akinek másfél évvel ezelőtt öngyilkos lett a fia és akiben akkor eltört valami, és, bár már összeszedte valamennyire magát - hiszen ide is eljött -, azért ez a bánat mindig ott lesz most már a szívében. És mégis, mindezek ellenére, vagy talán épp ezért, méltóságot és erőt sugárzott. Ember maradt, talpra állt és teszi tovább a dolgát.

Könnyes szemmel ácsorogtam a sorban, és azon igyekeztem, hogy a könnyek elmúljanak mire odakerülök hozzá. Semmivel sem akartam emlékeztetni a fia halálára, nem akartam, hogy úgy érezze, sajnálom... Szerencsére a várakozás percei alatt össze tudtam magam kapni és már száraz szemmel mentem oda hozzá.

Halk szavú ember, le kellett hajolnom, hogy halljam, mit mond. A nevemet kérdezte, le is betűztette, aztán, amikor ezzel megvolt, rám nézett, hogy jól írta-e. Láttam, hogy Con ide, vagy oda, neki most nem igazán van kedve beszélgetni, úgyhogy nem is erőltettem. Mindenkinek lehetnek rosszabb napjai, lehet fáradt, és úgyis volt még egy nap hátra. Így csak gratuláltam neki a frissen kapott csillagához Hollywood-ban, megköszöntem szépen az autogramot és elköszöntem. Amikor belenéztem a szemébe, nem is tudom... valami olyasmit láttam benne, ami nagyon megfogott, és rámosolyogtam. Ő pedig visszamosolygott, és láttam, hogy nem fordul azonnal az utánam következőhöz, hanem kísér a szemével.

Én nem nagyon ismertem az apukámat, amíg élt sem találkoztunk sokat, és még gyerek voltam, amikor meghalt. Fogalmam sincs, hogy az apját hogyan szereti valaki. Ha jobban ismertem volna és lett volna lehetőségem ezt megtapasztalni, talán azt éreztem volna, amit most ez iránt az aprócska ember iránt kezdtem érezni.

Ez a két találkozás - az egyik így, a másik úgy - megintcsak felkavaró volt, mint tavaly, ki is mentem az épületből rendbe szedni egy kicsit a belső világomat. Amikor ezzel végeztem, úgy éreztem, akár haza is mehetek holnapig, de végül mégis maradtam még egy ideig.

Nem bántam meg, a Star Warriors-os fiúk és lányok idén is remekeltek, aranyosak, játékosak voltak, sokat nevettük, sőt, volt, aki meg is ismert, hogy tavaly is ott voltam. Így már sokkal otthonosabb lett a Con... Aztán sokat nevettünk másokkal is, idegenekkel, akikkel csak úgy elkezdtünk beszélgetni.

Körbejártam az épületet, megnézegettem a standokat, kik mivel érkeztek, elvegyültem a tömegben. Jó éreztem magam, de a lábam mindig vissza-visszavitt a két Star Trek-eshez, és csak néztem és csodáltam őket.

Persze nemcsak ők voltak ott, hanem a nagy nevek közül eljött például Christopher Lambert és Christopher Lloyd is. Egyikük sem fiatal már, viszont azon megdöbbentem, hogy Christopher Lambert mennyire megöregedett. 54 éves, de többnek néz ki - igaz, még így is sármos, jó vágású pali. Vajon mi történt a Hegylakóval...?

Természetesen találkoztam idén is R2-D2-val. Most nem azzal, akivel tavaly, más hozta el a saját R2-ját, egy nagyon kedves angol úr, akivel gyorsan meg is beszéltük, hogy R2 nem "it" vagy "this", hanem "he", hiszen R2 fiú... :-) Le is filmeztem őkelmét, bár ő annyira nem produkálta magát, mint a tavalyi R2, inkább kisállat-simogatóba ment át a szereplése, de öröm volt látni, hogy mennyien megállnak őt fotózni, vagy csak megsimogatni. Nagyon szép és igényes munkát végzett a gazdája, valódi R2-D2-t hozott el a Con-ra.

Némi járkálás és társadalmi élet után elindultam hazafelé, véget ért az első nap.

Másnap reggel iparkodnom kellett, hogy a hétvégére felforgatott közlekedés dacára is pontosan 10:40-re odaérjek a Con-ra, hiszen ekkor kezdődött Mr Koenig-gel a fotózkodás. Ráadásul a jegyem standard jegy volt, ami 11 órától jogosított fel belépésre - nem tudtam, amikor megvásároltam, hogy Mr Koenig húsz perccel korábban fotózkodik -, tehát a "magamat idő előtt berimánkodás" hadműveletére is kellett időt szánnom. (Mondjuk nagyon nem féltem, az angolok az ilyen helyzeteket huszárosan szokták megoldani.)

Takkra értem oda a Centerbe, éppen annyi időm volt csak, hogy először az egyik rendezőnek, azután pedig az egyik ajtónállónak elregéljem, hogy miért is kell nekem húsz perccel korábban bemennem a terembe, mint ahogy a jegyem érvényes... Nem sokat lacáztak, én ugyan felajánlottam, hogy kifizetem ezt a plusz húsz percet, de ekkor úgy néztek rám, mint egy UFO-ra, kezelték a jegyemet és már rohanhattam is a fotózásra. Természetesen fésülködésre, ilyesmire egyetlen percem sem jutott... Beestem a sor végére egy angol házaspár mögé, és, miután kiszúrtam, hogy a hölgyemény a kedves típusba tartozik, gyorsan megkérdeztem tőle, hogy rendben vagyok-e, merthogy rohantam, hála a londoni hétvégi metrólezárásoknak. Megigazgatta a hajam, még egy tükröt is előbányászott a táskája mélyéről, hogy szemléljem meg a fizimiskámat. Mindeközben mögém beállt egy kopasz fiatalember, akiről kiderült, hogy Új-Zélandról jött, és akire ránézve közöltem, hogy legközelebb fiúnak születek, akkor nem lesznek frizuragondjaim... Ezután hármasban folytattuk tovább a társalgást, és izgatottan, jókedvűen araszoltunk egyre előbbre.

Ez a fotózás nem pörgött annyira, mint a tavalyiak, de végülis olyan jó várakozni is, ha az ember tudja, hogy klassz dologra vár, nem? Meg tényleg jókat mulattunk hármasban, egyikünk izgatottabb volt, mint a másik, ezen is sokat nevettünk.

Természesen nem én lettem volna az Andi, ha nem kukkolok bele a fényképezésbe még jóval azelőtt, hogy sorra kerültem volna. Meglepődtem, mert Mr Koenig állt - tavaly Bill Shatner felült egy bárszékre, úgy fotózkodott. Örültem, hogy nem teljesen feketében van, mint előző nap, szürkés pulóver és kék ing van rajta. Azt is megállapítottam, hogy remek hangulatú a fotózás, a fotós vicces, dumás, az emberek persze meg vannak illetődve, Mr Koenig pedig mindenkit átkarol, aki ott áll mellette. Alig vártam, hogy sorra kerüljek, még a jegy is kiesett a nagy izgalomban a kezemből, amikor oda akartam adni az ajtónállónak.

Belépve egy hangos és vidám "Good morning!" jutott Mr Koenig-nek és egy szintén hallható "Hello" a fotósnak, aki szerintem pillanatok alatt levette, hogy velem nem lesz sok gondja. Már pattantam is Mr Koenig mellé, már pózba is álltunk, a fotós meg szólt, hogy igazítsam meg a szemüvegem, mert lecsúszott az orromra. Elkészült a kép, már kezdtem elköszönni Mr Koenig-től, amikor szólt a fotós, hogy maradjak, csinál még egyet. Ennek nagyon megörültem, örömömben át is öleltem Mr Koenig-et, jól odabújtam hozzá - ha már ilyen szerencsésen alakultak a dolgok, éltem a lehetőséggel, főleg hogy Mr Koenig-nek is tetszett, hogy kimutatom a szeretetem -, a fotós meg viccelődni kezdett, hogy "mmmmm... very close..." Hát persze, hogy very close, de mi meg Mr Koenig-gel úgy elkezdtünk ezen nevetni, hogy a srác alig tudott minket lefotózni. Végül türtőztettük magunkat, úgyhogy sikerült neki, ezt a képet tettem föl az albumba (a másikat is megkaptam). Szépen, udvariasan elköszöntem, Mr Koenig pedig nagyon szépen mosolygott és érdeklődve nézett rám.

Ezután kiszabadultam a dühöngőbe, és, mivel két órám volt a képek megérkezéséig, Brent fotózása meg még egy órával azután kezdődött, elfoglaltam magam - ittam egy tejeskávét. Miközben kortyolgattam, egy skót (jajjaj!) srác beszédbe elegyedett velem. Hamar letisztáztam vele, hogy a skót angol nekem kínai, onnantól szótagolva beszélt hozzám, így szépen meg tudtuk tárgyalni, hogy milyen remek az idei londoni Comic Con :-))

Természetesen most sem maradhadtak el a Star Warriors-os srácok. Vasárnap délután lett egy saját, különbejáratú, magán Boba Fett-em, valamint egy szintén saját Darth Vader-em is. Annyira aranyos volt ez a két fiú és olyan jól játszották a szerepüket, hogy csak na.

Boba Fett egy Jedi lovagnak öltözött hölggyel sétált amikor megállítottam őket egy fotó erejéig. Aztán persze nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, hogyhogy barátok ők, Boba Fett és egy Jedi. Persze nevetés lett a dolgoból és beszélgetés. Boba németnek gondolt engem, de elárultam neki, hogy csak úgy nézek ki, mint egy német. Boba-t egyébként a Jedi lány fordította nekem angolról angolra, mert ő már hozzászokott a torzítóhoz, amin át a srác beszélt, én meg nem... Később aztán én is megszoktam, mert akárhányszor találkoztunk ezzel a Boba-val, mindig társalgásba keveredtünk egymással. Persze mindig ő szólított meg, mert annyi Boba volt az idén, mint égen a csillag, ha nem szól, rá nem ismertem volna.

Darth Vader-rel is jól összehaverkodtam. Megállítottam lefotózni, utána pedig közöltem vele, hogy kíváncsi vagyok az arcára. Ezen egy jót nevetett, én meg szépen lefilmeztem őt, ahogy kivonul a teremből a kint állókat szórakoztatni.



Tavaly nem volt itt, de idén tiszteletét tette Chewbacca - vagy ha így jobban tetszik, Csubakka - is a Con-on. Egy ewok hölgy társaságában sétafikált őszőrössége, gyorsan lencsevégre kaptuk őket, és, miután folyamatosan bömbölt, gondoltam, ezt is megörökítem... Persze amikor elővettem a kamerát, abbahagyta a bömbölést, úgy kellett megkérnem, hogy szóljon már valamit. Aranyos volt, megtette, bömbölt nekem egy picikét.

Miután ilyen szépen elmúlattuk az időt a Star Warriors-osokkal, bent is körülnéztem, gondoltam, talán készen vannak már a Mr Koenig-féle képek, de hiába mentem a fotós asztalhoz, nem láttam. Így továbbsétáltam és - hogy, hogy nem - megintcsak a két Star Trek-es közelében találtam magam. Nem egymás mellett ültek, volt néhány asztal közöttük, úgyhogy úgy járt a fejem, mint egy teniszmeccsen, hol az egyikükben gyönyörködtem, hol a másikban. Ennek a nagy fejforgatásnak az lett a vége, hogy Mr Koenig-nél éppen elfogytak az emberek, és észrevette, hogy ott ácsorgok. Pillanatok alatt jelbeszédbe keveredtünk egymással - merthogy épeszű emberek nem ordítoznak egymásnak, ha nem muszáj, ugye -, végül odahívott magához beszélgetni, mert az mégiscsak egyszerűbb, mint jelelni...

Nem váltottuk meg a világot, a beszélgetés teljesen hétköznapi témákról zajlott, természetesen azzal kezdve, hogy honnan érkeztem. Valahogy kimaradt a Star Trek a beszélgetésből, viszont elmondtam Mr Koenig-nek, hogy mennyire boldog vagyok, hogy eljött ide, és mennyire örülök neki. Nem szoktam én udvarolni senkinek, most sem tettem, egyszerűen csak kijöttek belőlem ezek a mondatok, és láttam, hogy nagyon jól esnek neki.

A beszélgetésnek az újabb autogramért jelentkezők vetettek véget, de mielőtt még átadtam volna a helyem, Mr Koenig megsúgta, hogy néhányan már megkapták a vele közös fotójukat, nézzem csak meg megint, hátha az enyém is megvan. Megvolt. És miután megint volt egy szabad fél perce, gyorsan meg is mutattam neki a képeket. Teljesen természetes volt, hogy odamegyek hozzá, képeket mutogatok neki... annyira nem játszotta meg magát, annyira nem világhírű színészként ücsörgött az asztalánál, hogy el is felejtettem, hogy az, meg láttam rajta, hogy neki is természetes, hogy odarohangálok hozzá.

Nemsokkal ezután következett a fotózás Brent-tel. Hosszú, kígyózó sorokba rendeződtünk egy energikus, jópofa szervezőlány irányításával és vártuk Brent-et. Aki halálpontosan, mintha Data belső órája volna beleépítve, érkezett meg. Ez a fotózás már pörgött, de egyáltalán nem lehetett azt érezni, hogy bárki is siettetett volna minket. Egyszerűen csak ez a másik fotós nem volt beszélgetős, jobban pörgette az egészet. Brent kedélyes volt, barátságos, de idő nem igazán volt beszélgetni, összeálltak vele a fotó erejéig az emberek, aztán továbbmentek. Azért mi Brent-tel, miután becsörtettem hozzá, megbeszéltük, hogy mindketten remekül érezzük magunkat, és hogy a bor ízlett neki, megkóstolta. Mindezt a fényképezőgép előtt állva, alig mozgó szájjal sutyorogtuk el egymásnak. Itt is két képet készített rólunk a fotós, később tőle is mindkettőt megkaptam.

Idén, úgy tűnik, bekerültem az "egyet fizet, kettőt kap" akciósok közé, mert mindkettőjüktől megkaptam mindkét fotót :-))

Most már csak annyi dolgom volt, hogy Brent képeinek megérkezéséig eltöltsem az időt. Úgy döntöttem, hogy ha már itt van, nem szalasztom el, beneveztem Christopher Lambert-hez is egy autogramra.

Az előző napon, de vasárnap is láttam, hogy bár ki van téve a feje fölött lévő Hegylakó-kép alá, hogy nincs aláíráskor fotózkodás, ennek ellenére ő rendületlenül fotózkodik mindenkivel, aki megkéri rá. Igen ám, de én egyedül mentem idén is a Con-ra, úgyhogy bajban voltam... ki fog engem lefotózni vele? Már kezemben a képpel körülnéztem és a tömegből kiválasztottam egy kedves, fekete hölgyet, aki látszatra nem sietett sehová, őt kértem meg, hogy miután Christopher aláírta a képemet, csináljon rólunk egy fotót.

Christopher is végtelenül aranyos, közvetlen ember, nem kaszabolt le a hegylakó-kardjával, mert a keresztnevén szólítottam, és, miután kiszedte belőlem, hogy eredetileg pesti vagyok, kitárgyaltuk a pesti házvásárlás előnyeit és hátrányait. Szerinte Budapest nagyon szép város, komolyan tervezi, hogy házat vesz ott (merthogy a rémhírekkel ellentétben még nem tette meg). Ezután megkértem, hogy fotózkodjunk le együtt, ebből sem csinált ügyet, szépen felállt és a fotó elkészült. Még meg is nézte az LCD-n, hogy milyen lett a felvétel és rábólintott.

Itt volt az ideje, hogy végre kajáljak valamit, mert ebben a két napban erre fordítottam a legkevesebb időt, és már hallhatóan jelzett a gyomrom... Egy salátával súlyosbítva ültem le az épület elé kajálni, éppen egy kalóz mellé, aki ott sörözött. Miután megtöltöttem a bendőmet és neki is elfogyott a söre, megkértem, hogy álljon a fényképezőgépem elé. Nagyon tetszett a jelmeze, szépen meg volt csinálva, és illett is hozzá.

A színészekkel közös fényképek az idén nagyon nehezen készültek el, rengeteget csináltak, Brent fotóira egy órával többet kellett várni, mint általában szokás, akik pedig Christopher Lloyd-dal fényképezkedtek, azoknak a java része ott a helyszínen meg sem kapta, hanem postán küldték ki nekik. Mi, akik Brent fotóira vártunk, szerencsések voltunk, egy kis külön türelemért cserébe megkaptuk a képeket.

Az utolsó órában már nem nagyon mozdultam el a fotós asztal közeléből, de így is voltak élményeim. Hátulról, ahová a színészek és a Star Warriors-osok jártak pihenni, felfrissülni, egyszercsak előkeveredett egy fej nélküli Boba Fett - pontosabban feje volt, szélesen vigyorgott is vele, csak a sisakját a hóna alatt hozta - és barátságosan rám köszönt... Kapcsoltam, és gyorsan megkérdeztem tőle, hogy ő-e az "én" Boba-m. Nevetett és tájékoztatott, hogy igen, ő az, ő beszélgetett velem több alkalommal is aznap.

Később Brent húzott el mellettem akkora lendülettel, hogy mire föleszméltem, már csak a hátát láttam, meg azt, hogy amikor kászálódott ki az asztalok mögül, Mr Koenig mögött elhaladva kedélyesen a hátára csapott... na nem nagyot, csak olyan barátit. Később, amikor már összeszedte magát és Data asztalánál újra összegyűltek a népek, visszafelé vágtatva azért egy kacsintás és egy "hi!" jutott nekem is.

Eszméletlen, mennyi energia van ebben az emberben, pörgött két napig, pedig vasárnap már láttam rajta, hogy fáradt, karikásak voltak a szemei. Ennek ellenére a viselkedésén semmit sem lehetett észrevenni, jókedvű volt, poénkodott, mindenkire fordított az energiájából és a figyelméből. Hát, ha harminc évvel ezelőtt is ilyen volt, akkor nem csodálom, hogy ő kapta meg Data szerepét...

Nagy nehezen megérkeztek a Spiner-fotók, gyorsan megkerestem az enyémeket és indultam kifelé. Láttam, hogy Mr Koenig már szedi össze a cuccait, készülődik, így nem mentem oda hozzá, csak integettünk egymásnak búcsúzóul.

Fáradtan vonszoltam már magam a kapu felé, amikor egy előttem sétáló langaléta, borostás srác megfordult, és amikor meglátott, elindult felém. Gondoltam, útbaigazítást kér, hiszen jól összekeverték a közlekedést a London Con tiszteletére... de amikor hozzám lépett, azt mondta: "Te voltál kíváncsi Darth Vader arcára". Abban a pillanatban leesett, hogy ő mászkált az "én" Darth Vader-em jelmezében és kifelé menet vele is beszélgettünk pár mondatot.

Ezzel kerek lett a hétvége, mindenkit megismertem, akit meg akartam ismerni, lehulltak a jelmezek, előbukkantak az igazi arcok.

A Star Trek színészei pedig... egyik fantasztikusabb ember, mint a másik. Teljesen más mentalitásúak, de mindketten nagyon-nagyon szerethető emberek. Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettem őket, és azért is, hogy idén éppen ők jöttek el hozzánk - és hogy eljöttek hozzánk.

Kedden írt nekünk Brent a Twitteren, elbúcsúzott Londontól és tőlünk, de megígérte, hogy hamarosan visszatér. Úgy legyen! Azóta, mint hírül adta, szerencsésen hazaérkezett, tegnap este pedig már Sir Patrick Stewart-ot köszöntötte születésnapja alkalmából.