Otthon, a DS9-on

Eljött az ideje annak, hogy megpróbáljam szavakba önteni az elmondhatatlant, és meséljek az idei London Film&Comic Con-ról, azon belül is arról, milyen érzés és élmény volt a Deep Space Nine színe-javával tölteni két napot. Nem lesz könnyű... :-)

Az idevágó képeket ebbe az albumba töltöttem föl.

Kezdjük...

Már évek óta látogatom ezt a népszerű rendezvényt, de még ennyi embert, mint az idén, egy alkalommal sem láttam ott. Sőt, ennyi trekkie-t sem láttam még egy időben, egy helyen. Amikor szombaton megérkeztem az Earls Court 2-hoz, 200-250 méteres sor kígyózott a bejárat előtt és az épület oldalában bebocsájtásra várva. Szerencsére a sor, ha lassan is, de egyenletesen haladt, 20-25 percnyi várakozás után mindenki bejuthatott az arénába.

Ismét tele voltunk jelmezesekkel mindenféle sorozatból és filmből, de engem ez nem nagyon érdekelt abban a pillanatban, amikor kezelték a jegyem és megkaptam a ki-bejárásra feljogosító pecsétet a karomra. Csak vágtattam hátra felderíteni, vajon hová bujtatták el a szeretett csapatomat. Hamar fölfedeztem őket - igaz, éppen nem mindenki tartózkodott a helyén. Amikor egy kicsit csillapodott valakinél a forgalom, a színész elszaladt egy kicsit felfrissülni - nem is csodálom. Magukkal hozták a kaliforniai meleget, és bár az arénában folyamatosan ment a légkondi, annyian voltunk, hogy bizony nem ártott időnként felfrissíteni magunkat.

A legeslegelső, akit kerestem, természetesen Avery Brooks volt. Na, ő pont nem volt akkor a teremben, amikor megérkeztem.
Az autogramos szekció bejáratának két oldalára csoportosították a DS9 színészeit, és mivel Sisko oldalán éppen nagy volt a tumultus - ott ült még Andrew Robinson, Armin Shimerman a feleségével, Kitty Swink-kel és René Auberjonois is, ezért átnéztem a túloldalra, ahol Max Grodénchik, Aron Eisenberg, Salome Jens, Nana Visitor és Siddig El Fadil (tudom, Alexander Siddig, de vele egyetértünk abban, hogy az eredeti nevét mindketten jobban csípjük) foglaltak helyet.
Itt is volt tumultus, de vettem egy mély lélegzetet, belevetettem magam a forgatagba és beálltam Max-hez autogramért.

Max tüneményes, elragadó, kedves, közvetlen ember. Nem kapkodta el az autogramadást, mindenkivel beszélgetett, volt, akivel angolul, másokkal németül, megint másokkal franciául - kivel melyik nyelv volt a közös -, és gondosan, szépen dedikálta a képeket. Igazi Rom, precíz, barátságos, csupaszív, néha ugyan kicsit tétova, ennek ellenére ő volt mindig a helyzet ura.
Sajnos a vasárnapi, "hivatalos" fotózáson a közös képünk nem sikerült, így utána megkértem, hogy álljon velem össze még egy kép erejéig, amit a mellé kirendelt asszisztense csinált, hogy vele is legyen használható közös képem. Addigra már túl voltunk néhány beszélgetésen, egy alkalommal a hatalmas terem közepén összetalálkozva, összekapaszkodva sétáltunk az asztaláig, közben meg megbeszéltük a világ dolgait.
Világhírű színész, de ebből semmit sem lehet észrevenni, egy nagyon természetesen viselkedő, nagyon szerény, nagyon kedves és mosolygós úr, aki úgy beszélget az emberekkel, mintha az ezer éves, a DS9-ból fakadó ismeretség kétoldalú lenne :-)

Utána következett Aron Eisenberg. Vele kicsit furára sikeredett az első találkozás. Ő is beszélgetős, bár kevésbé mosolygós, mint Max, de végtelenül kedves ő is. Időközben ő elkezdett fotózással is foglalkozni, emiatt egy kicsit megoszlott a figyelme a trekkie-k és a képei rajongói között. Balszerencsémre éppen fotórajongók után következtem, akikkel Aron nagyon belemerült a beszélgetésbe. Aztán észrevette, hogy nő a sor, így odahívott. Megkérdezte a nevem, hogy honnan érkeztem - már megint az a fránya akcentus, de eddig még mindig szerencsét hozott :-) - aztán szépen dedikálta a fotót, és odanyújtotta - a képei iránt érdeklődő, még mindig ott lévő hölgynek. Bevallom, kicsit rosszul esett, hiába kért bocsánatot, amikor kivettem a kezéből a képet és megköszöntem. Persze nem vágtam pofákat, de valahogy úgy éreztem, hiába imádom Nog-ot, Aron-nal valahogy nem vagyunk szinkronban. Nagyon sajnáltam, de elfogadtam, mit tehettem mást.
Talán 3-4 óra múlva, amikor épp a környékén lebzseltem, mert a női alakváltót játszó Salome Jens-szel beszélgettem, Aron megszólított, hogy ugye Andreának hívnak és ugye Magyarországról érkeztem. Itt kezdett leesni az állam, hogy hogyan a búbánatban tud ilyesmit megjegyezni akkor, amikor százmillió emberrel, névvel és országgal találkozik, ráadásul rám még oda sem figyelt igazán. Nem árulta el a titkát, viszont felajánlotta, hogy beáll velem egy közös képhez, és végül a 2 nap hátralévő részében már barátkoztunk, beszélgettünk, semmi rossz érzés nem maradt bennem. Vasárnap délután már úgy szólítottam meg, mintha régi barátok lennénk, ő ezt így is viszonozta, úgyhogy a kissé szerencsétlenre sikeredett első találkozás az ellenkezőjére fordult :-)
Egyébként a mentalitása, harsánysága nagyon emlékeztet Nog-ra, ha nem tudtam volna, hogy ő játszotta, akkor is ráismertem volna.

Salome Jens... A női alakváltót sosem kedveltem, de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Amikor viszont megpillantottam az aprócska, idős (most 78 éves), gyönyörű hölgyet a női alakváltó képe alatt ücsörögni és beazonosítottam, hogy ő bújt 20 évvel ezelőtt a bőrébe, teljesen megváltozott a véleményem. Egy rendkívül közvetlen, mosolygós hölgy, akihez bármikor, amikor épp nem voltak nála, oda lehetett menni beszélgetni, de ő is megszólított időnként, amikor arrafelé tébláboltam és éppen ráért.
Nana mellett ült, így vasárnap délután, amikor épp arról interjúvolt meg, hogy miért ragyog az arcom már két napja folyamatosan, Nana is végighallgatta a mondókámat és láttam, hogy ő érti, mosolyogva hallgatta a társalgásunkat. Elmondtam Mrs. Jens-nek, hogy ez a két nap számomra a karácsony az idén, hiszen a kedvenc Star Trek-sorozatomból jöttek el a kedvenceim, és két napot együtt tölteni velük több, mint ajándék. Ő is megértette, persze, csak neki el kellett magyarázni. Aztán elmondtam neki, hogy nem igazán szerettem eddig a női alakváltót, ami persze azért jó, mert ez azt jelenti, hogy remekül játszotta ezt a negatív figurát, viszont most, hogy már őt személyesen is megismertem, imádni fogom ezt a karaktert :-)

Nana... Nem is tudom, hol kezdjem. Imádja a trekkie-ket, ragyog a szeme, mosolyog, beszélget, nevet, árad belőle a kedvesség és a szeretet. Talán nincs is hasonló színésze a Star Trek-nek, Nana annyira közvetlen és annyira egyedi. Együtt lélegzik a trekkie-kkel, és teljesen érti, hogy miért imádjuk őt annyira Kira miatt. De nemcsak érti, hanem viszonozza is, ő is imád minket.
Természetesen az első dolgom volt, hogy elmondjam neki, hogy az egész nagy Star Trek-ben ő a kedvenc színésznőm és ő játsza a kedvenc női karakteremet. Bűbájos volt, megköszönte, ragyogott az arca.
A fotózáson is tünemény volt, a közös fotónkon látszik, hogy mennyire kölcsönös a szeretet Nana és a trekkie-k között.
Miután a magyar trekkie-k a lelkemre kötötték, hogy adjam át üdvözletüket a DS9-osoknak, így vasárnap délelőtt, amikor 1 percre "üresben maradt", odamentem hozzá és átadtam. Nagyon örült neki, beszélgettünk is egy pár mondatot.
Vasárnap délután pedig, amikor, akitől lehetett, elbúcsúztam, hozzá is odamentem. Akkor is váltottunk néhány mondatot, és, mint egy testvér, átölelt és két puszival búcsúzott tőlem.

Siddig el Fadil-hoz meg egyszerűen nem lehetett odaférni. Sorszámot kellett hozzá kérni és nagyon sokat (értsd: órákat) várni. Így, a sorszámmal a zsebemben hozzáláttam a többiekkel való személyes megismerkedéshez.

Andrew Robinsonhoz most nem álltam sorba, hiszen vele már két évvel ezelőtt találkoztunk, akkor viszont nem készült rólunk közös fotó, így azt vasárnap bepótoltam, most már Garakkal is van közös képünk :-)
Ez alatt a két év alatt megnövesztette a haját, most copfban hordja. Kicsit fura volt így nekem, de bizonyára valami új szerep miatt tette. Vagy nem, nem kérdeztem meg.

Armin Shimerman, azaz Quark, a kedvenc karakterem a DS9-ból, szintén egy fantasztikusan kedves ember. Miután megérdeklődte a nevem és ő is megkérdezte, hogy honnan érkeztem, azonnal elmesélte, hogy a felesége (Kitty Swink, aki a DS9-ban utolsóként látható vortát játszotta) két évvel ezelőtt túristaként járt Budapesten és rendkívül elragadónak találta a várost. Mondtam Arminnak, hogy valóban elragadó város - a túristák számára. Erre ő elmosolyodott és bólintott. Bár nem mondott semmit, a mosolyából és a tekintetéből kiderült, nem ismeretlen fogalom számára Magyarország.
Természetesen azt is elmondtam neki, hogy Quark a kedvencem a DS9-ból, ennek is nagyon örült :-)
Másnap a fotózáson nagyon megörültünk egymásnak, megöleltük egymást, még egy puszit is adtam neki hirtelen :-)

René Auberjonois igazi Odo. Kicsit tartózkodó, kicsit merev ember, de nem annyira, hogy zavaró legyen. Valójában Odo után teljesen természetesnek veszi az ember, hogy ő nem annyira nyílt, mint mondjuk Nana.
Igazából nem tudtam vele hirtelen mit kezdeni, éppen ez a tartózkodása volt, amivel nem segített nekem, így csak közöltem vele, hogy trekkie vagyok és imádom. Ezzel egy kicsit fölolvasztottam a jeget, a másnapi fotózáson már nagyon barátságosan "vett a hóna alá", ugyanis nem kismértekben magas ember, legalábbis az én 158 centis alacsonyságomhoz képest.

Sisko... vagyis Avery Brooks... Nem véletlenül írom így. Ő volt az egyetlen közülük, akinél egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni a DS9-béli karakterétől. Amikor ránéztem, egyszerre láttam magam előtt Avery-t és Sisko-t. Azért is húztam-halogattam, hogy odamenjek hozzá - pedig az eredeti tervem az volt, hogy ő lesz a legelső, és már a fene majd megevett azért, hogy válthassak vele pár szót -, mert igyekeztem kizárni Sisko-t és csak a színészt látni, de nem sikerült 100 %-osan. Talán azért, mert annyira olyan, mint Sisko és mégis annyira más...
Benne van Sisko lendülete, tüze, csak másképpen. Benne van Sisko érzékenysége, csak másképpen. Ott van benne a humora, a vidámsága és a komolysága is nagyon, csak másképpen. Laza, néha harsány, de nem nagyon, csak amennyire kell. Teljesen őrült - jó értelemben -, mégis az egész ember tekintélyt sugároz anélkül, hogy bármilyen beképzeltség lenne benne, vagy azt üzenné vele, hogy ő megközelíthetetlen. Nem az egyáltalán. Akárhogy is, ha annak idején rám bízták volna, hogy válasszak a Star Trek első színesbőrű kapitányának a szerepére színészt, én is őt választottam volna. A közelében, bár rettentően elfogódott voltam, egyszerűen biztonságban éreztem magam. Hogy ez Sisko érdeme-e, vagy Avery-é, nem tudom, de talán nem is fontos.
Az első másodpercekben vele sem voltam szinkronban, ez bizonyára a nagy elfogódottságnak és a bennem lévő nem kis zűrzavarnak volt az eredménye. Viszont, amikor már megkaptam tőle a dedikált képet és kezet fogtunk, elmondtam neki, hogy ő játszotta a számomra legkedvesebb Star Trek-kapitányt. Nem engedte el a kezem, benne maradtunk a kézfogásban. Ő megköszönte, én pedig mondtam, hogy ne köszönje meg, én köszönöm neki Sisko-t. Abban a pillanatban változott valami és egy hullámhosszra kerültünk. Nem tudom, mit olvasott ki a szememből, de láttam, hogy hirtelen megérti, hogy értek valamit, ami számára fontos.
Sisko - és Avery - nagyon sok fontos üzenetet adott át a világnak a DS9 közvetítésével. Szólt a háború ellen, a rasszizmus ellen, beszélt a családokért, a barátságokért, a szeretetért, a felelősségért, a kitartásért, a becsületért, és sok esetben ezt nem is szavakkal tette, hanem a játékával, mégis, aki odafigyelt, pontosan megértette ezeket az üzeneteket.
Talán ennek a pillanatnak volt köszönhető, hogy másnap, a fotózáson, amit harsányan vezényelt le mindnyájunk számára egy remek show-t rögtönözve, ami alatt dőltünk a nevetéstől, amikor én kerültem sorra, elcsendesedett, csak átölelt és a fotós kattintott.
Tőle is elbúcsúztam vasárnap a con vége felé, akkor tudtunk néhány mondatot váltani egymással - akkor lettem rá többé-kevésbé alkalmas. Viszont nagyon szeretném, ha hamarosan újra eljönne, mert akkor már talán nem leszek ennyire elfogódott és több idejét merem majd elrabolni a magam számára. Ez a legelső találkozás vele számomra nagyon felkavaró volt, de fantasztikusan szép emlék :-)

Férfira még életemben nem vártam annyit, mint Siddig El Fadil-ra. Ha Bashir dokira is ilyen sokat kellett volna várni a DS9-ban, sokkal több halottja lett volna a sorozatnak :-)) Viszont érdemes volt várni rá, mert egy elragadó, fantasztikus ember, ő is ugyanolyan csupaszív, mint Nana. Nem is értem, hogyan válhattak el egymástól, amikor annyira összeillenek és annyira kedvesek mindketten. Mindenesetre most is jóban vannak, a con-t is egymás melletti asztaloknál ülték végig, és ezt nagyon jó volt látni :-)
Amin nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem így látszódott a DS9 epizódokban: Bashir-nek szürke szeme van! Mindig barnának láttam, de az talán a fények és a kamera miatt volt. Bashir szeme határozottan szürke.
Amikor dedikálta a fotót - természetesen Alexander Siddig néven -, megkértem, hogy írja oda a saját nevét is, az eredetit. Odaírta és még egy puszit jelző "x"-et is kanyarított a neve végére. Nem akartam, csak valahogy kicsúszott a számon, hogy ezt a nevét jobban szeretem. Hát... ő is :-)
A másnapi fotózásra ő lett utolsónak beosztva a DS9-osok közül, de mivel történt egy kis csúszás, ezért nemcsak az utolsó lett, hanem délutánra, zárás előttre tették át a vele való fényképezkedést. Így újra órákat kellett várni rá, de ezt már az ember nevetve vette tudomásul az előző nap hosszú várakozása után :-))

Fantasztikus és különleges emberek a DS9 színészei. Semmi sztárallűr senkitől, csak szeretet, kedvesség, közvetlenség. Úgy viselkednek, mintha ez a 20 éves ismeretség, amióta DS9-t nézünk és "ismerjük" őket, kölcsönös lenne. Semmi idegenség, csak a szeretet viszonzása.
Az első társaság, akik minden egyes emberrel autogram kéréskor is, fotózáskor is kezet fogtak érkezéskor és távozáskor.
Mindannyian nagyon hasonlítanak a karakterükre; talán éppen ezért annyira hitelesek a DS9-ban, mert sokat raktak a szerepeikbe saját magukból.
Legfőképpen az ő érdemük, hogy az idén nem a London Film&Comic Con-on töltöttem két napot, hanem a DS9 fedélzetén. Akármerre mentem, akármit csináltam, akármelyik jelmezest fotóztam - nem csak Star Trek-eseket -, valami burokban közlekedtem, mintha a DS9 pajzsa vett volna körül. Hihetetlen érzés volt és felejthetetlen élmény :'-)