május 18, 2013

Star Trek: Into Darkness


Eljött hát az a nap is, amikor nem kell tovább csöndben maradni, lehet beszélni az új filmről.
Hol is kezdjem?

Talán az előző filmnél. Akkor azt írtam, hogy véget ért a Star Trek, az a Roddenberry-féle világ, amit megszoktunk és megszerettünk, és elkezdődött valami más. Hiszen a régi idővonalat J.J. teljesen elhagyta, újat kezdett, ugyanazok a hősök másféle kalandokat élnek át. A Vulkán bolygó megsemmisült, alig maradt élő vulkáni hírmondónak. Nagyon más világ kezdett akkor kibontakozni lelki szemeim előtt, amit azért el tudtam fogadni, hiszen ez az új Star Trek a régit is élteti, annak is szerzett új rajongókat.

Most is azt kell mondanom, hogy ez a Star Trek-világ más, mint a Gene Roddenberry által megalkotott, de annyira mégsem különbözik. Az Into Darkness ragaszkodik nemcsak a Roddenberry-éra szellemiségéhez, hanem még a TOS, illetve a régi filmek szövegeihez is. Nem tűnt el teljesen a klasszikus Star Trek, tovább él az újban - és ez nagyon jó érzés...

Most sem fogok szigorú értelemben vett filmkritikát írni, ugyanis nem tudok - és nem is akarok elemezgetni, analizálni, ezt meghagyom az idővonal és a hajószerkezetek éber őreinek, no meg azoknak, akik képesek objektíven nézni a Star Trek-et. A saját élményeimet tudom elmondani a filmmel kapcsolatban.

Az Into Darkness valódi és hatalmas Star Trek film lett, lenyűgöző, fejbekólintó, igazi kis mestermunka mind a színészek, mind a rendező, mind a forgatókönyv írói részéről.
Maga a sztori a régi rajongóknak nem ismeretlen, a Khan-féle kalandok bukkannak újra fel, csak más variációban. Nem koppintás, nagyon, nagyon új, mégis őrzi azokat az elemeket, amiktől Star Trek lesz egy Star Trek-film és Khan-film lesz egy Khan-film.

A leglenyűgözőbbek számomra az egészben a színészek. Megváltoztak. Remek filmet csináltak négy éve,
most viszont, úgy érzem, nemcsak a színészi kvalitásaikat mutatták meg, hanem bizony beletették a szívüket is a játékba. Mindannyian felnőttek végre a karakterükhöz és a legjobbat hozta ki mindegyikük a sajátjából, amit csak tudott. És ez nem kevés. Az egész film lélegzik, él, és ez a színészeknek köszönhető.

Persze, tele van látványos akciójelenettel, verekednek, lőnek, robban időnként ez-az, természetesen az Enterprise-t ismét leamortizálják a film végére, viszont ez a film már nem annyira pörgős, mint az előző, hosszabb beszélgetős, vagy épp néma jelenetek vannak benne, amikben a srácok ki tudták hozni magukból mindazt, ami bennük van.

Együtt futunk Csekovval, aki ebben a filmben a gépházba szorul, mert Scotty megharagszik Kirk-re és lelép az Enterprise-ról indulás előtt, ezért a kis orosz számára teljesen új területen kénytelen dolgozni (plusz még Kirk is szórakoztatja néhány lehetetlennek tűnő paranccsal), de végül megoldja a feladatát.

De együtt futunk Scotty-val is, akinek csak pár perce van arra, hogy egy idegen hajón megtalálja a módot arra, hogy Kirk-öt és Khan-t, akik speciális űrruhában az űrben vágtáznak, beengedje úgy, hogy közben még le is bukik, egy őr az utolsó percben rátalál.
(Mert Scotty sem tűnik el, hiába az összeveszés Kirk-kel; a hűség, a barátság és az Enterprise szeretete ott lobog benne egész idő alatt. És milyen szerencse, hogy ez így van, hiszen Scotty az, aki megnevettet minket a szavaival, vagy sokszor csak egy-egy arckifejezésével. Ő az új Star Trek komikusa, egyáltalán nem hasonlít a régi Scotty-ra, mégis elbűvölő, és igazi, zseniális főgépész.)

Együtt sírunk Kirk-kel Pike admirális halálakor és Spock-kal Kirk halálakor. És talán tribblicsipogásnak még sosem örültünk annyira, mint ebben a filmben, hiszen most azt jelzi a korábban halott, de újraéledő tribbli, hogy Kirk-nek van még esélye az életre.
És még sorolhatnám hosszan...

Egy nagyon kedves ismerőst is láthatunk egy jelenetben. Spock jelenik meg az Enterprise képernyőjén és köszönti fiatalabb önmagát, segíteni akar.
Nem tudom, pontosan mikor forgatták a filmet, talán 2 évvel ezelőtt... Mr. Nimoy akkor 80 éves volt. És beöltözködött egy jelenet erejéig újra Spocknak, felöltötte a hegyes fülecskéket, és ha csak egy rövid jelenet erejéig is, de velünk volt az igazi Spock. Nem hagyott minket sem el, és a fiatal generációnak is segített. Nem volt a történet szempontjából lényegbevágó a vele forgatott jelenet, de nekünk, régi rajongóknak rengeteget jelentett az, hogy ott van, és Spock végre a saját hangján szólal meg és az igazi arcát láthatjuk.

Annyi minden van, amit még el lehetne mondani erről a filmről, de úgy érzem, nem lehet elmondani. Látni kell és átélni az Enterprise legénységével együtt a kalandjaikat.

Amikor először láttam, eltévedtem hazafelé, annyira fejbevágott a film. És, bár volt némi lelki tusakodásom önmagammal emiatt, de ebből a társaságból bizony beengedtem valakit a szívembe, a Star Trek-színészeknek fenntartott helyre: Simon Pegg-et, az új Scotty-t. Nem tudom, lesz-e még valaki, akit majd beengedek ide, vagy ő az utolsó, de ő most nagyon bejátszotta magát ebbe az illusztris társaságba az új Scotty-val - és azzal, ahogy az első napokban - és azóta is - a Trek-rajongókkal kommunikál, gyakorlatilag egyedüliként az új Star Trek színészei közül. Le a kalappal a srác előtt színészként és emberként egyaránt.

2 megjegyzés:

  1. Hú, köszi az írást, még jobban megadtad az alaphangulatot a megnézéséhez.

    VálaszTörlés
  2. Szívesen! Nem is szabad kihagyni, remek film lett :-)

    VálaszTörlés